Ötven éve történt...

Keresztapám, Avar Imre bányamérnök akkor a recski ércbányánál dolgozott főmérnökként (nem tévesztendő össze a hírhedt kőbányával, ami Recsk fölött a Csákánykőnél volt). A bányának volt egy almáskertje. A forradalom napjaiban egy teherautó almát hoztak föl Budapestre, amit szétosztottak a pesti utcán. Látták a körúton a Magyar Írószövetség adománygyűjtését, a nyitott ládában gyűlő több ezer Ft-ot: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk az áldozatok családjainak” olvasható a közismert fényképen. Látták a betört kirakatokat, amelyekben ott maradt érintetlenül az áru, senki nem nyúlt hozzá. „Életem egyik legnagyobb, máig felejthetetlen élménye volt ez a nap Budapesten” - mesélte évtizedekkel később.

Keresztapámat a bányánál beválasztották a munkástanács vezetőségébe. A megtorlás idején valaki figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha eltűnik. Ez a figyelmeztetés nem volt alaptalan: mint később megtudta, a munkástanács másik vezetőjének a nyelvét tépték ki a karhatalmisták.

Az akkor még nyitott határon Ausztriába menekült, abban a reményben, hogy a vöröskereszt segítségével a családját maga után tudja vinni. Amikor kiderült, hogy ez reménytelen, visszajött a határon és az időközben Mecsekszabolcsra, az apósáékhoz költözött családjával a Dráván keresztül átszöktek Jugoszláviába. Egy Pécsi taxit fogadtak, ami 20.000 Ft-ért (akkor ez óriási összeg volt!) elvitte őket Barcson túl a határ mellé. A sofőr nem egyenesen ment a határra, hanem nagy kerülőkkel. Ferenctelepnél tette ki őket, innét egy egyenes út vezetett a kb. 1,2 km-re lévő Dráva holtághoz, ami Trianon szeszélye folytán ezen a szakaszon határvíz volt (1920-ban a térképen Rinya néven felüntetett holtágban volt a főmeder).Keresztapám a 7 éves Géza fiával, az 5 éves Istvánnal, a 3 éves Borival és az ötödik hónapban lévő várandós feleségével februári hóban, fagyban éjszaka tette meg az utat. Borinak valami enyhe altatót adtak, hogy ne sírjon, rákötözték egy szánkóra és húzták maguk után. A családi történet szerint hol Bori volt fölül és a szánkó alul, hol fordítva, de csak húzták, húzták…

Tudták, hogy a holtág be van fagyva és a jégen kell átkelniük. Keresztapám először lement a vízhez, hogy megbizonyosodjon arról, elég erős-e a jég. Ha őt kibírja, akkor jöhetnek a többiek. Eközben fönt a parton a gyerekek kezébe került egy zseblámpa és elkezdtek vele játszani, fölfelé világítottak, jelzéseket adtak. Ezt látva keresztapám azt hihette, hogy a családját elfogták a határőrök. Arról nem szól a fáma, hogy mit mondott nekik, mikor visszament… mindenesetre átkeltek a befagyott holtág jegén és megérkeztek a határ túloldalán a jugoszláv (ma horvát) területen lévő Prinke Pusztára, ahol bezörgettek egy házba. A horvátok befogadták őket, ott töltötték az éjszakát. Másnap értesítették a jugoszláv hatóságokat, akik - a nagy Dráván átkelve - elvitték őket egy internálótáborba.

A Rinya-holtág Prinke Pusztánál, a horvát oldalról (2005.)

Határátkelés a befagyott Rinya holtág jegén Ferenctelep és Prinke puszta között

Elhagyott őrtorony Barcs és Ferenctelep között a magyar oldalon (1992.)

Hogy milyen volt a határőrizet az ezt követő években, arra jellemző, hogy e sorok írójának felesége Barcson nőtt fel, de soha életében nem fürödhetett a Drávában, a Barcsiak a partra sem mehettek le és még a 90-es évek elején is igazoltattak minket, ha a város part közeli utcáiba merészkedtünk. A sors furcsa útkeresztezése, hogy a feleségem nagynénjének családja 1956-ban Ferenctelepen lakott, Imre bácsiéknak a házuk előtt kellett elmenniük. A ferenctelepiek emlékezetében is megmaradtak azok a hetek a menekülőkkel.

Imre bácsi évekkel később visszament Prinke pusztára és meglátogatta azt a családot, aki akkor őket befogadta, megköszönte nekik a segítségnyújtást.

Keresztapám 1978-ban ausztriai látogatásom idején elvitt arra a helyre, ahol 1956-ban átment az osztrák-magyar zöld határon: a Pinka patak folyását követte Burg és Felsőcsatár között, ahol a patak átfolyik a határon.

A helyszínre jól emlékszem és így utólag a térképen is jól beazonosítható, de arra nem emlékszem, hogy akor kifelé, vagy visszafelé tette-e meg itt az utat. Most kaptam a hírt, hogy Imre bácsi ma éjjel meghalt. Nincs már kitől megkérdezni…

Határátkelés a Pinka patak folyását követve Burg és Felsőcsatár között

A jugoszláviai internáló tábori eseményeket remélem az Avar-gyerekek jobban le fogják írni. Imre bátyám elmesélte ezt az időszakot is, de a pontos helyszínekre nem emlékszem. Egy történet maradt meg élesen bennem, ezt később mesélte, amikor mutattam neki egy fényképet a zágrábi Szent Márk templomról:

1957-ben internáló táborban voltak Jugoszláviában, eléggé nyomorúságos körülmények között. Beadták a kérelmet a bevándorláshoz Németországba. Zágrábba kellett menniük a német követségre intézni a kérelmet. Azon a napon, amikor végre átvehették a beutazási vízumot, Zágráb egyik terén megszólalt egy szinfónikus zenekar és Verdi Aida című operájából a bevonulási indulót játszotta. Úgy érezték, mintha egy új élet ígéretének nyitánya lenne…

A zágrábi Szt. Márk templom, tetején Zsolnay cserepekkel.

Itt szólalt meg az Aida bevonulási induló…

Lejegyezte: Arató Csongor, E-mail: acsongor@freemail.hu