1956 október 23-án a rádióban lehetett hallani és a munkahelyeken mindenki arról beszélt, hogy a Petőfi Kör által meghirdetett lengyel-magyar szolidaritási naggyűlést és felvonulást hol engedélyezték, hol betiltották. Dél felé mégis engedélyezték. Én akkor fiatal diplomás villamosmérnökként a Bányászati Tervező Intézetben dolgoztam. Ennek az állami intézetnek az irodái akkor a Grashem palotában, a Lánchíd pesti hídfőjénél álló épületben voltak. Október 23-án délután az osztályunk ablakaiból lehetett látni a pesti egyetemisták vonulását a Lánchídon át Budára, akikhez egyre többen csatlakoztak. Sokan az irodaépületben is felálltak és elhagyva munkahelyüket beálltak a tüntetők közé. (Abban az időben kötött munkaidő volt a munkahelyeken, akik elmentek, vállalták szabálytalan eltávozás következményeit.) Az egyik kommunista párttag munkahelyi vezető (B.) odaállt portához és sorban felírta a kilépőket… Én aznap délután egy komlói küldöttséggel tárgyaltam, ezért csak a tárgyalás után, 4 órakor indultam el. A tömeg még akkor is vonult át Budára, csatlakoztam az egyetemistákhoz. A Fő utcában láttam először kivágott közepű lyukas zászlókat. A Bem szoborhoz érve hallgattuk a szónoklatokat, Veres Péter az írószövetségtől beszélt és Bessenyei Ferenc szavalt.
Tüntetés a Bem szobornál. A háttérben az az épület látszik, ahol a katonák kiültek a nyitott ablakokba
A téren az egyik épület laktanya volt, az ablakok mind nyitva voltak és a kiskatonák magyar zászlókat lógattak ki. Majd kiabálni kezdett a tömeg: a „Kossuth térre” - és megindultunk. A Margit híd teljes szélességében vonultak az emberek. Itt történt nevezetes találkozásom Veres Péter bácsival, aki az egyetemisták gyűrűjében haladva az értelmiség szerepéről beszélve a következő történetet mondta el:
„Tudjátok fiaim, vegyetek példát a finnekről. A XIX. század végén a cári orosz elnyomás alatti Finnországban a falvakban nem voltak elemi iskolák. A finn egyetemisták körében egy mozgalom indult: a nyári szünetben elmentek a falvakba és megtanították a gyerekeket írni-olvasni – finnül.
Finnország 1808-tól 1917-ig autonóm nagyhercegség (más forrás szerint: nagyfejedelemség) státuszban az orosz birodalom fennhatósága alatt állt, autonómiával rendelkezett: volt finn parlament és egyetem, ami bizonyos fokú önállóságot jelentett - legalábbis formailag.
Az egyetemisták önkéntes munkájával évek során felszámolták az analfabetizmust, olyannyira, hogy az írni-olvasni tudás terén a cári Oroszországban a finn tartomány az első helyen állt. Ezzel együtt a finn nemzettudatot is ébren tartották. Ha orosz elnyomás lesz Magyarországon, akkor a magyar egyetemisták vegyenek példát a finnekről!” – mondta Péter bácsi, akiről egyébként az a hír járta, hogy ő volt az a magyar író, aki miniszter korában is maga tisztította a csizmáját.
Közben odaértünk a Kossuth-térre, ahol már hatalmas embersereg várakozott. „Nagy Imrét akarjuk hallani!” Miközben várakoztunk, lekapcsolták a közvilágítást. Erre mindenki fáklyává csavarta a kezében tartott újságot és meggyújtotta. Felemelő látvány volt! Végre megérkezett Nagy Imre. Amikor „elvtársak”-nak szólította a tömeget, mindenki egy emberként felhördült: „nem vagyunk elvtársak!” Erre mondott valami békülékeny hangú beszédet.
A Gerő beszédet az ablakokba kitett rádiókból az utcán hallgattuk. Gerő a felkelőket huligánoknak nevezte ami csak olaj volt a tűzre.
Ezután a Sztálin szoborhoz mentünk, amit nagyon nehezen lehetett csak ledönteni, valamelyik gyárból hoztak lángvágókat és a munkások vágták el a szobrot a csizmánál.
A Sztálin szobor ledöntése
A Sztálin szobornál azt láttam, hogy először egy kötelet tettek a nyakára, teherautóval és más nehezebb járművel próbálták elhúzni, de nem mozdult. Azalatt mások a szemben lévő szakszervezeti és egyéb épületek óriási vörös csillagait kezdték lebontani. Valahányszor leesett egy csillag, vagy csak egy darabja, a tömeg nagy tapsban és éljenzésben tört ki. Végül valamelyik gyárból a munkások lángvágókat hoztak és a csizma fölött hátul erősen belevágtak. Végre a húzás hatására lassan előrehajolt majd hirtelen előrebukott. A sikert hatalmas üdvrivalgás követte. Az emberek azonnal nekiestek és próbáltak legalább egy kis darabot kivágni belőle emlékül.
A tömeg megindult a Dózsa György úton. Itt láttam jönni teherautókat, amelyeken úgy álltak az emberek, mint ahogy a forradalmi képeken lehetett látni: a teherautókon kívül kapaszkodva zászlókkal álltak a munkások és kiabáltak, hogy „menjünk a rádióhoz”. A tömeg megindult a Thököly és a Rákóczi úton.
A mai olvasó ehhez csak annyit tehet hozzá, ismerve Finnország mai eredményeit: az elvetett mag ezerszeres termést hozott. És egy összehasonlítás: mi lenne, ha ma magyar egyetemisták indulnának a csángó falvakba, hogy nyári iskolát szervezzenek? Tartok tőle, hogy kiderülne, a cári oroszországban nagyobb szabadság volt, mint ma egy EUvárományos demokráciában… (Szerk.)
A keleti pályaudvarnál velünk együtt nyolcas sorokban egymásba karolva egyenruhában katonaiskolások meneteltek - „velünk van a hadsereg” – nekem, mint volt katonaiskolásnak ez megrendítő élmény volt.
Ezután jött velünk szembe egy fekete személyautó és egy hangszórótölcséren keresztül ordítottak belőle, hogy „lövöldöz az ÁVO”. Nekem az már akkor is eléggé meglepő volt és később sokat gondolkodtam rajta, hogy ki és miért akarta irányítani, heccelni a tömeget. Akkor még nagyon kevés személyautó volt, ráadásul hangosító berendezéssel…
A Nagykörútra érve már „pak-pak” lehetett hallani a lövéseket. Egyes lövéseket lehetett hallani, nem sorozatot.
Késő éjjel indultam haza a Lágymányosi úti albérletembe (Lágymányosi út 20.), a Nagykörúton a Boráros tér felé kerülve. Fölmerülhet az olvasóban a kérdés: miért nem mentem oda a rádióhoz és fogtam fegyvert? Mint 30 éves katonaviselt, a Ludovikán páncélos tisztként végzett katona, tisztában voltam a szovjet hadsereg katonai erejével. Eleve reménytelennek és értelmetlennek láttam a fegyveres harcot. Meg kell jegyeznem, hogy a volt tiszttársaim közül sem tudok olyanról, aki beállt a felkelők közé harcolni. A fegyveres harcot a tizenéves pesti srácok és a munkások csinálták.
Érdekesség: október 23-án egyetlen rendőrt sem lehetett látni a pesti utcákon!
Október 25-én a Lágymányosi úton találkoztam Dienes Gézával, aki a Kossuth térről jött, halottsápadtan, egész testében remegett az átélt borzalmaktól: a Kossuth téren halomra lőtték az embereket, ő is futva mentette az életét.
A Váci utcában láttam, hogy egy szovjet könyvesboltból a kommunista könyveket - Lenin, Sztálin, Rákosi stb. munkáit – halomba szórták és az úttesten meggyújtották.
Azokban a napokban senki sem ment be a munkahelyére, én is csak 28-a körül - amikor már megnyugodott a helyzet: az oroszok kivonultak és megalakult a Nagy Imre kormány - mentem be először. Nem volt tömegközlekedés, emlékszem a Bartók Béla úton a gyalogos áradatra. A Bányaterv-ben a személyzeti osztályon kinyitották a szekrényeket és mindenki elvihette a személyi dossziéját. (Az épületben párttagokat nem láttunk, azok elbújtak ezekben a napokban.) Az én dossziémban elolvashattam, hogyan levelezett a személyzetisünk apám munkahelyével, információkat gyűjtöttek rólam (mint abban a korban mindenkiről). (Apámnak ekkor 62 éves kora ellenére újra dolgozni kellett, miután elvették a nyugdíját: táblabíró létére mehetett vagont lapátolni…) Jellemző az akkori viszonyokra, hogy mennyire figyeltek mindenkit, hogy a személyi lapomon olvashattam a következő mondatot: „újabban sokat beszélget Vörös Melindával” - Vörös Melinda az unokatestvérem volt, aki odakerült a Bányatervhez. A személyi kartonomat egy ideig otthon őriztem, majd az 1960-as letartóztatási hullám idején megsemmisítettem, attól tartva, hogy nálunk is házkutatás lesz. (Testvéremet, Arató Lászlót pálos rendi szerzetest három évi börtönre ítélték a „szocialista államrend megdöntésére irányuló összeesküvés” miatt. Bűne az illegális cserkészetben való működés volt, valamint az, hogy hitoktatást tartott kiscsoportoknak. Három év letöltése után 1963-ban szabadult. Az a bizonyos amnesztia, ami az ENSZ közgyűléssel kapcsolatos alku eredménye volt, rá nem vonatkozott.)
A Bányatervben is megalakult a munkástanács. Távollétemben engem is jelöltek az ideiglenes tanácsba. Azért volt ideiglenes, mert később rendes választást tartottunk. A választás rendjére én tettem javaslatot: a vállalatnál kb. 12 osztály volt. Azt javasoltam, hogy minden osztály a saját tagjai közül válasszon egy tanácstagot és utána ezek közül válasszunk egy második fordulóban elnököt. Ennek az volt az értelme, hogy az osztályokon belül jól ismerik egymást az emberek, tehát tudják, kire szavaznak. A választáson az osztályunkon ismét engem választottak. Az elnök Tóth Sándor bányamérnök, osztályvezető lett. Tóth Sándor erdélyi származású, köztiszteletben álló ember volt. Megfigyeltem, hogy a forradalom vezetői között sok erdélyi származású volt: pl. a Pongrácz testvérek és Szabó bácsi a Széna-tériektől.
A Széna téren a metró építkezés épületei álltak, ez volt a felkelők támaszpontja. A téren vasúti kocsik álltak, amit fedezéknek használtak. (A Déli-pályaudvarról vasúti kocsikkal ki lehetett jönni a Széna térig a Ganz gyárhoz)
A Nagykörúton a Kilián laktanyánál és Korvin-köznél végig harckocsi roncsok voltak. Mellettük orosz halottakat láttam. Egy díszes ruhájú fiatal orosz tiszt fején egy harckocsi mehetett át: a fejét mintha bárddal vágták volna ketté, a fele hiányzott.
A körúton láttam egy kirakatot, amibe egy nyitott doboz volt kitéve, amiben pénzt gyűjtöttek az áldozatok és hozzátartozóik javára. A dobozban sok papírpénzt is láttam, ami akkor nagy érték volt. A kirakatot senki sem őrizte.
Romok és roncsok a Nagykörúton
November 3-a szombat volt, mindenki úgy ment haza, hogy 5-e, hétfő a munkafelvétel napja lesz, indul a rendes hétköznapi élet…
A megtorlás
November 4-én, amikor hajnalban megszólalt az orosz nehéztüzérség, a Lágymányosi út 20. szám alatt szállásadó gazdám, Tímár bácsi - okulva a világháborús tapasztalatokból - a belső ablaktáblákat leakasztotta és a szekrények mögé és más biztonságos helyekre állította. Az utcai kaput bezárták és éjszakára még egy nagy gerendát is keresztbe tettek
A pestiek, akik emlékeztek az ostromra, leköltöztek a pincékbe. Ekkor emlegették a II. világháborúra emlékezve a következőt: az ostrom után gyakori volt az orosz katonák fosztogatása, „zabrálása” és a nők meggyalázása. Ugyanakkor az orosz városparancsnokság ezt igyekezett megfékezni katonai rendész járőrökkel - „patruj”. A patruj persze nem lehetett ott minden zabráló katona mellett. A pestiek úgy védekeztek, hogy a kapukat zárták, az ablakokat viszont kinyitották: ha valahova be akartak törni, akkor ablakról ablakra szállt a kiáltás „patruj”, amíg a kiáltás valahol elérte a patrujt.
Ekkor történt, hogy bekéretőzőtt hozzánk a pincébe egy alakulatától megszökött magyar katona. A ház lakói összeadtak számára egy rend civil ruhát.
A Gellérthegyi citadella végig orosz kézen volt, onnét is tűz alatt tartották Pestet, egyes utcákat onnét hosszában be tudtak lőni. A Budafoki út környékén a mellékutcákat is átfésülték. Egyszer találkoztam egy ilyen járőrrel. Az orosz katonák ék alakzatban jöttek, fegyverrel a kézben, elöl egy géppuskát toltak kerekeken. Szerencsére akkor még a házak kapuit nem zárták, be tudtam menni egy házba és a lépcsőházban vártam meg, amíg elmennek. Az emeletről azért megnéztem őket…
November 5-én, vagy 6-án lehetett: a Bartók Béla úton hosszú sorban dübörögtek a tankok a Gellért tér felé. Az utca tele van emberekkel, akik olyan közömbösen mentek a dolgukra a járdán, mintha az úton villamosok mentek volna. Senki nem vett tudomást az oroszokról. (Ezt a hozzáállást máshol is olvastam, egy író a passzív rezisztencia megnyilvánulásaként értékelte.)
Nekem, mint volt páncélos tisztnek feltűnt, hogy ezek a harckocsik mennyivel korszerűbbek, mint azok, amiket a SZU a magyar hadseregnek korábban átadott. (A T34-eseket a Vörös Hadseregben a T-55-ös harckocsikkal váltották föl. Ezeket itt vetették be először éles harci helyzetben. Szerk.) Egyszer csak egy meggondolatlan fiatalember fölkapott egy követ és az egyik tank hátára dobta. A többi járókelő majdnem megverte ezt a gyereket. Szerencsére nem lett baj belőle. Sokan emlékezhettek arra az esetre, ami az október végi harcok idején a közeli Móricz Zsigmond körtéren történt, amikor a felkelők az utcakövet bekenték gépzsírral. Az egyik orosz tank megpördült rajta - majd ágyúval belőtt a népbüfébe. Sokan haltak meg.
T55-ös tankok Pesten
A sztrájk miatt nem volt ellátás. A Budafoki úton egy pékség sütött kenyeret. Óriási sor állt kenyérért, de mivel az utcán veszélyes lett volna tartózkodni, ezért a háromemeletes ház lépcsőházában álltak az emberek. A sor vége a padlásfeljárónál volt. Többször előfordult, hogy az emberek üres kézzel mentek haza, mert elfogyott a liszt.
A Lágymányosi tejüzemből hoztak egy kanna tejet, kitették a ház udvarára, a gyerekes családok vihettek belőle.
A forradalom leverése után nagyon hosszú ideig sztrájk volt. Nem jártak a villamosok sem, a BKV is sztrájkolt. Egyszer láttam egy működő villamost: a vezető mellett géppisztolyos karhatalmista állt.
A Fehérvári úton lévő telefongyár munkásai a munka után a Móricz Zsigmond körtérre érve fölvásárolták az újságosoknál Kádár János akkor induló lapját, a Népszabadságot és nagy halomban meggyújtották.
A Bányatervnél minket, a munkástanács tagjait egyenként behívtak a személyzeti osztályra és megfenyegettek, hogy ne csináljunk semmit és ne mondjunk semmit, mert bajunk lesz belőle.
Később rendeztek egy vállalati gyűlést, ahol B. – az a főmérnök beosztásban lévő vezető pártember, aki 23-án írta a neveket a portánál – az egész társaságot fenyegetni kezdte. Vankó Richárd kossuth díjas mérnök állt ki a dolgozók nevében és azt fogalmazta meg, hogy a Bányatervnél nem történt semmi olyan, ami miatt indokolt lenne a retorzió. (Valóban nem történt semmi, mint ahogy az országban máshol sem történt semmi bántódása pl. az olyan embereknek, mint B.)
A Bányatervtől rengetegen disszidáltak. A villamos osztály létszáma 52 fő volt, ennek majdnem a harmada kiment nyugatra! Egyébként mindenki azon röhögött, hogy a M.-né, a személyzeti osztály vezetője is disszidált. (A személyzeti osztályon többek között a dolgozók politikai megbízhatósága után nyomoztak, itt vezették az említett személyi kartonokat. A személyzeti osztályvezetői állást csak megbízható elvtársak és elvtársnők tölthették be. Szerk.)
Egy nap falragaszok jelentek meg az utcán: olyan tüntetésre szólítottak föl, hogy egy bizonyos napon egy déli órában senki ne tartózkodjon az utcán. Azon a napon bementem a Rákóczi útra megnézni, majd a megadott időben én is behúzódtam egy kapualjba. Az utca teljesen kiürült, sem jármű, sem ember nem járt rajta. Az emberek mind a házakba és üzletekbe húzódtak. Egyszer csak egy orosz katonai autó jelent meg egyedül az üres utcában, magas rangú szovjet tiszteket láttam benne.
(November 23-ra, a forradalom kitörésének napjára a délután 2-3 óra közötti órára szerveztek „ellen” tüntetést. Szerk.)
A forradalom leverésének egy hónapos évfordulóján, december 4-én több helyen volt nőtüntetés. A Március 15-e téren a Petőfi szobornál láttam, hogy egy páncélos fel akarta oszlatni a nagy létszámú női tüntető csoportot, akik futólépésben menekültek és a tank üldözte őket.
Más falragaszokat is láttam: ezek Major Tamás és Gobbi Hilda eltávolítását követelték a Nemzeti Színházból. A Rákosi időkben ez a két színész visszaélve kommunista hatalmával sok színésztársa életét tette tönkre, többeket kitúrtak a Nemzeti Színházból. A Nemzeti Színházban a Bánk Bán előadásokon a közönség tapsvihara időnként tüntetésszámba ment. Végül a 60-as években a Nemzeti Színházat Major Tamás igazgatósága alatt - a metróépítésre hivatkozva - lebontották.
1957 tavaszán még hallottam lövéseket a pesti oldalról.
Mozaikok:
Édesanyám akkor Pécsett a Munkácsy M. u-i SZTK rendelőben volt röntgen asszisztens. Amikor leverték a vörös csillagot a kórház homlokzatáról így az igazgató: „de kérem, az leltári tárgy!”